Múlt hétvégén egy úgynevezett szervezett gyalogtúra keretein belül volt szerencsénk eljutni a Cserhát lankái közé. Sok idézőjelet tehetnék már ebbe az első mondatba is, hiszen se szervezett nem volt különösebben a dolog, szerencsésnek meg aztán végképp nem mondhatnánk magunkat. Vegyük szépen sorba!
Reggel a busznál névsorolvasás, "jó lesz ez", satöbbi. Megérkezés Becskére, gyors eligazítás és készülődés, majd indultunk a sztupához. A csapatban volt alsós kisgyerek szép számmal, életerős férfiak, szuszogó asszonyok, életükben először kirándulók, rutinos goretekszes-garminos manusok, na meg én: a jó felszerelésemmel és a rossz ízületeimmel.
Ahogy haladtunk a kéken Szanda vára felé, még mindenki egész jól viselte. Nyálkás idő és utak, pirospozsgás alföldi arcok, "kedv s öröm röpkedtek". Ereszkedtünk tovább a zöldön a 15 kilométeres távunk végcéljénak tekintett Bér felé. És akkor jött....
Szanda vára
...a SÁR!
Az az igazi vendégmarasztalós, mindenre ragadós, sárga agyagos, szappanosan csúszós, lábathúszkilóssátevős, kikerülhetetlen SÁR.
A gyerekeket persze nem érdekelte (jó darabig, a vége felé már ők is csak szótlanul vonszolták magukat), viszont mi felnőttek sokat szerencsétlenkedtünk. Kezdve ott, hogy a csapat teljesen szétszakadt. Hiba volt. Az adott körülmények között ráadásul ki lehetett bírni röhögés nélkül is, hogy úgy mondjam.
Felszerelés.
Mindenkinél volt minden. Edzőcipőtől a góretekszbakancsig, túrabottól a túranavigációig, szelfibottól a drónig, minden. Mint a mesében, komolyan mondom! Valahogy mégsem adta ki.
Én a teljesen vízhatlan és jó meleg North Face Snowsquall bakancsomban gyűjtöttem a csimbókokat és az élményeket, míg az Asszony remek kis párezer forintos kínais "hótaposóban" taposta a hó hűlt helyét - az első kb öt kilométeren. Aztán levált a jobb talpa. Később a bal is. Érzitek? Fagyos sárban zokniban. Kemény csaj na, és még csak fel sem fázott! Próbáltam a hozott nejlonzacskókkal menteni a menthetetlent, de ez kőkeményen a "halott seggére csók" kategória lett. Szerencsénkre megsegített bennünket a csobánkapusztai "remete", Attila, akinek ezúton is még egyszer köszönjük szépen a kölcsönbakancs - kölcsönzokni kombót, jobb időben visszük vissza neki jogos tulajdonát.
Mit ér a jó cucc rossz lábakon? Nem sokat sajnos.😢
Hiába maradtam száraz, ha féltávtól a térdeim és a csípőm minden egyes lépésnél recsegve sikoltoztak. Mintha disznóölő kést döfnének a csontjaim közé, senkinek nem kívánom. Saját személyes nyomorom ez, hiába a kielégítő állóképesség, ha ilyen "apróságok" nem működnek megfelelően. A Kéktúrás terveket is át kell értékelnem: vagy elfelejtem örökre, vagy valami komolyabb kezelésre kell mennem. Egyik se kellemes gondolat.
(Ha valaki tud valami megoldást, kommentbe írja le nyugodtan!)
Óriási segítségünkre voltak egyszerű decathlonos túrabotjaink, nélkülük még mindíg ott dagonyáznánk. Én most avattam fel a sajátjaimat, nem gondoltam volna, hogy ilyen eszméletlen sokat jelent a meglétük! Biztos talajfogás és támasz, mászáskor és ereszkedéskor pedig hathatós segítség volt minden esetben. Érezhetően kímélte a lábaimat és a kezeim ugyanúgy fáradtak voltak a nap végére, mint az egész testem. Használatuk egyszerű, külön terhet soha nem jelentettek. Mostmár sehova nem indulok el nélkülük, ez biztos!
Korábban bemutatott telefonomat időközben lecseréltem egy sokkal strapabíróbb darabra, melyről hamarosan részletesebben is írok majd. Baromi jól jött, hogy nem kellett külön vigyáznom rá, hogy sokáig bírta az akku a világítást és a navigálást is. A túra utolsó egy óráját a koromsötét erdőben tettük meg, gyakorlatilag akár életmentőnek is nevezhetném ezt a hasznos kis kütyüt.
Képzeld el ezt éjszaka...
Hazafelé k.o. volt a csapat. Vezetőnk próbált lelket önteni mindenkibe a "csak a szépre kell emlékezni" közhellyel. Nem nagyon sikerült neki, de szerencsére mindenki tanult az esetből. Mi másnap este értékeltük ki/át a kis kalandunkat és amit biztosra mondhatok: Anya is kap valami alkalmas lábbelit és többet nem feszegetjük a határainkat. Sem a sárban, sem pedig egy ilyen inhomogén csoportban. Mindenkinek van egyéni tempója, a miénk nem ez. És ettől még túrázni igenis jó és kell!!!!! 😉
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése