1993-ban már biztos hogy motorbuzi voltam. Onnan emlékszem ilyen jól, mert abban az évben kaptam az első motor katalógus című kiadványt, mely a nevéhez hűen szépen sorra vette az akkor kapható összes benzinmotoros kétkerekűt. Fotókkal, leírásokkal, adatokkal. Tudtam az egészet kívülről oda-vissza és tanulás helyett ezt lapozgattam az íróasztalom lapja alá dugva. Teltek az évek, szaporodtak a katalógusok (megvolt az összes), a saját csettegő viszont csak vágy maradt.
Aztán 16 lettem. Így utólag azt gondolom, hogy a jó szülők látván a kezdődő elmebajt, csupán lenyugtatni kívántak a "fantasztikus" MZ ETZ 125 megvásárlásával. Üzenném: nem sikerült! 😜
Ez volt az.
Két évig - mondjuk úgy - használtam. Toltam. Szereltem. Átkoztam. Rugdostam. Gyűlöltem. Imádtam. Eladtam.
...s hopp, eltelik ismét pár év (6?7?), közben próbálkozok a felsőoktatással és más egyéb dolgokkal. Elkezdek dolgozni, dől a lé. Motort kéne venni. Nem szarozok sokat, itt helyben és gyorsan veszek egy Kawasaki Z400-ast. Háttőőőőőőő........nem kellett volna! Ezt sem. A lelkesedés határtalan, a tervek készen állnak, majd a végén eladom az egészet kilóra, motorhibásan, gombokért... 😭
Amúgy nem volt randa Miszter Zé
Vergődjünk tovább.
Szóval a motorom meghalt. Meg közben apám is. A kettő így egy kicsit sok volt, beballagtam hát az akkor frissen megnyílt vásárhelyi Harley szalonba és vettem 716573651272657 év hitelre egy vadonat új Harley-Davidson Sportster 883 Standardot. Igen, huszonnégy éves koromban! És baromira örülök neki, hogy akkor és hogy így döntöttem. Egyrészt megengedhettem magamnak ezt a luxust (magányos fiatalember a Mama Hotel kényelmében stabil munkahellyel), másrészt ez roppant hasznos tanulópénznek bizonyult a későbbi életemre nézve.
Kedves gyerekek, ha nem életbevágóan fontos, sose vegyetek fel hitelt! Ilyen baromságokra meg végképp ne!!! TILOS!!!!! Tessék szépen gyűjtögetni, álmodozni, belegebedni. Jobb lesz. Mindenkinek. Főleg neked...
Ezzel a biciklivel már nem volt baj. Csak egész egyszerűen nem nekem találták ki. Kényelmetlen, nem praktikus. Akit érdekel, olvassa el ezt.
Eltelt hát kb két év és eladtam ezt is.
Íííííííízirájder öcsém íííííííííííízirájdeeeeeer!
Na, most aztán már baromi tapasztalt vagyok, gondoltam magamban. Legalábbis tudtam, hogy mit akarok? No, végülis nem az lett, de egy nagyon hasonló. És tényleg bejött. Imádtam. Azóta se volt hozzá fogható kecském, bár később ismét volt egy pontosan ugyanilyen típusú Hondám. Hölgyeim és Uraim, a Transalp!
Ez itt már a második!
Rengeteg kellemes emlék fűződik hozzá - hozzájuk. A két motor szinte száz százalékban egyforma volt, az elsőt mégis jobban kedveltem. Beleszerettem az aszfaltozatlan utakba, szerveztünk márkatalálkozókat, rajoskodtunk falunapon, és mentünk és mentünk és mentünk.
A két Góliát között meg rövid időre volt egy kis Herkuleske (vagyis kettő, mindegy miért). Yamaha YBR 125, klasszikus kezdőknek való bringa, szép és egyszerű, valamint baromi olcsó volt üzemeltetni. Talán egy szezont bohóckodtam vele. Meglepően kellemes társnak bizonyult a dűlőutakon.
(A másik egy Honda CBR125, néha mentem azzal is, vicces nagyon! 😁)
Don Ibrahim
Volt egy kis idő, amikor nem volt kedvem motorozni se. Így is tettem. Aztán ez elmúlt.
Eme szomorú kis történet után 😃 vegyünk mondjuk egy.......motort!!! Nem kell nagy, nem kell drága. Előbbi teljesült, utóbbi relatíve nem. Belemélyedtem a 250-es négyütemű endurók világába, ez az állapot azóta is tart. Kezdtem a sort egy Yamaha TTR250-essel. Fizikálisan volt kicsi, mintha az ölemben lett volna a kormány. Nem használtam sokat, cserébe idegesített, hogy majd félmillió forintnyi motor áll a garázsban. Elcseréltem egy nagyon öreg és nagyon olcsó Honda XL250-esre. Harminc éves létére finoman és kényelmesen vitt ide-oda. Viszont csak berugóval indult a szentem, nekem meg eléggé vánnyadt a testem, egyszerűbb a gombot nyomogatni indításkor, ment ez is a háztól.
Közben Nándi barátom (aki megszállott Pannóniás) felhív, hogy bácsika, árulnak itt egy tényócast meg egy téötöst, de a kettő csak együtt eladó, nem köll egy Pánnónija? Igazából nem kellett, de mégis elhoztuk a legcudarabb télben őket. Restaurálok! - gondoltam naívan. Végtére is sikerült elindítanom, ennek öröme látszik az alábbi fotón. Kókányolás közben értettem meg, hogy ez nem az én világom. Elvittem Nándinak, aki rendberakta, közben én széttörtem a lábamat és néhány hónapra az élet is megállt. Frissen összeszerelt bokával meg nem sok kedvet éreztem egy ilyen öreg szerkezet életben tartásához, na mi történt? Igen, eladtam ezt is, egy ismerősön keresztül az ország túlsó végébe. Első és utolsó utam a vonyarcvashegyi volt az öreg csettegővel. Bejáratósan, max 60 km/órás sebességgel, szép nagy füstfelhővel mögöttem. Ja és melegen nem lehetett beindítani, de ez csak az első leállítás után derült ki! 😲
Azóta jó gazdája lett...
Kalandozzunk tovább!
Aki az elején figyelt, annak feltűnhetett, hogy kimaradt a segédmotorozás. Mindig volt bennem egy lelki hasíték, egy égető hiány, hogy nekem nem lehetett sose ilyenem. Megleptem magamat karácsonyra egy Yamaha Sting típusú mokickkal. Igen ritka jószág: különolajozásos kétütemű motorka kétsebességes automata váltóval és kardán(!)hajtással. Természetesen lábon hoztam haza Szegedről, a hatvan kilométeres út mintegy három óra hosszáig tartott a fagyos decemberi éjszakában. Miért adtam el a következő nyáron? Mert akkorát takartam vele a házunk előtt, hogy a mentőben ébredtem fel. Nem a motor hibája volt ez, gondolom, de mivel én nem voltam/vagyok felkészülve ilyen megzabolázhatatlan gépállatokra, így elcseréltem egy hűdeokostelefonra. 👍
A kis megfékezhetetlen Yamaha Sting
Az ötven köbcentis őrületnek viszont nincs vége. Tavaly nagggggggyon olcsón sikerült szert tennem egy újabb ritka példányra, ezúttal egy Honda Camino az áldozat. Csinálgatom azóta is, de akit érdekel, ELADÓ!
Most meg már pár éve egy Kawasaki KLE 250 áll a kocsiszínben. Tetszik. Elég. Szeretem. Olcsó. Megbízható. Vele végre eljutottam messzebbre is, hiba nélkül vette az osztrák Alpok szerpentinjeit a kis fűrészgép. Vele végre sikerült bebizonyítani magamnak na meg az egész világnak amit régóta tudunk: nem feltétlenül kell sok a nagy dolgokhoz. Egy baj van a kis japánnal: most jött ki az unokája a Kawa gyárból, én meg megláttam......
Ez már egy másik sztori lesz!
Az Erzbergnél Ausztriában
Hoppá, egy nagyon fontos szereplő majdnem kimaradt! Pedig nélküle nem kerek egész ez a történet. A következő bejegyzést teljes egészében Komár Lackónak fogom szentelni, tarts velem akkor is!
