43. Országok és megítélésük

Ahogy jössz és mész ebben a naaaaaagy világban, előbb-utóbb úgyis belefutsz valami határ-szerűségbe. Még ha nincsen, akkor is érzékeled azt, hidd el nekem! Sokszor egymással szomszédos országok között óriási különbségeket tapasztalhatsz, még ha nem is elsőre tűnnek majd fel a részletek. Mert az ördög persze most is azokban lakozik...

Vegyük például Belgiumot és Hollandiát. Mostanában elég sűrűn megfordulok mindkét helyen, van összehasonlítási alapom. Előbbi koszos. Nem tudom ezt jobban körülírni és nincs mit szépíteni a dolgon. Rumlis. Rendezetlen. Kopott. Itt most nem Brugge vagy Gent belvárosáról beszélek elsősorban. Egy átlagos vidéki városkában ha sétálsz, nem is tudod nem észrevenni egy idő után: ezek itt bizony baromi igénytelen népek. Nem kívánok most politikai / migrációs / etnikai / mittudomén miféle kérdésekbe belebonyolódni, ez a blog nem erről szól.

Átmész a "határon" Hollandiába és wow! Már az út minősége is teljesen más. Sehol egy csikk. Élére van vasalva a pázsit. Nyugodtság. Kedvesség. Ezek juthatnak először az Utazó eszébe. Bármerre járkálsz a kis ékszeres dobozkában, ezt fogod látni. Nagyon vidéken a kis nádfedeles meseházikók kis erdőfoltok mellett, a csatornák partján békésen pecázó emberek, satöbbi. Szép.

Asten

Mondok negatívat is, minden előítélettől és politikától mentesen. Egyszer már hazafelé tartottunk osztrák motoros túránkról. Kanyarítottunk egy picit a csehekből, majd Szlovákián keresztül szándékoztunk hazatérni. Nos, ez sikerült is, de én nem igazán kívánkozok oda többet. Biztos közrejátszott az is, hogy már esteledett, fáradtak voltunk és éhesek, meg már nagyon igyekeztünk haza, de ez igazából nem befolyásolja a Malackyban szerzett "élményeink" minőségét. Nem akarok semmi becsmérlőt írni a környékről és a fogadtatásról, pedig tudnék. Egy a lényeg: van még hova fejlődniük! Fejlődnünk. Összefoglalónak egy fotó, különösen exkluzív sokcsillagos belvárosi szállodánk erkélyéről...

Ha volt hasonló élményed, kommentelj nyugodtan!

42. Filléres élvezetek - volt egyszer egy tanyavilág

Ősz van. Vagyis még talán inkább picit nyár. Kedvelem az évnek ezt a melankolikus negyedét: helyt ad átgondolni mindazt ami elmúlik. Alszunk egy picit, aztán kezdjük előröl, újra meg újra.

Tegnap eltévedtem picit. Térben és időben egyaránt, persze leginkább csak képletesen. Sikerült kimotorozni az egész tanknyi benzint, pedig nem is mentem annyira messzire...

Csodákat leltem a múltból. Hódmezővásárhely környéke egy olyan elfeledett, de talán élni akaró szeglete az országnak, ahol bizony sok helyen meg lehet hallgatni a csendet és még a vadak se rohannak el olyan gyorsan a közelünkből.

Nem egy embertől hallottam már: "Ugyan mi érdekes van abban az Alföldben? Lapos is, unalmas is, minden olyan egyforma!" Meglehet. Sokáig én is ezt hittem. Majd járni kezdtem a vidéket. Persze kell az is, hogy valamennyire fogékony legyen az ember az apróbb csodákra és meglássa a kincseket. 

Régóta keresem és kutatgatom a Klebelsberg-féle tanyasi iskolákat. Nem tagadom, hogy erősen személyes jellege is van mindezeknek: apai nagyapám és az ő összes testvérei, valamint dédapám falusi és tanyasi tanáremberek voltak, ráadásul a jobbak közül. Így ha egy ilyen épület mellett megyek el, mindíg dobban egyet a szívem és bizony elgondolkodok sokszor a "mi lett volna ha" természetű kérdéseken.

kapcsolódó cikk

A tanya haldoklik. Persze vannak őslakók, meg vannak a próbálkozók. Tisztelet mindegyikőjüknek. Sokszor még ma sincs villany, kövesút, hogy például a boltról, az orvosról és egyéb luxuscikkekről ne is beszéljek. 

Meghalnak a tanyák. Miután utoljára bezárták az ajtaját és felakasztották a szegre a kulcsot, lassan összedől a ház és nem marad más utána, mint egy sárgás földkupac rajta némi cseréppel. Meg az emlékezés. Hogy valaha valakik itt születtek, itt éltek és talán itt is haltak meg, ezen a kis tanyán. S amíg éltek, szerettek, sírtak és tanultak, örökké tanultak.

Ha volt egy kis szerencséjük, akkor egy ilyen helyen, mint az egykori bogárzói iskola tanterme:

Aztán meghal az Iskola is. Pusztul a Tudás, szökik a józan paraszti Ész. Messze, külföldre...

Én mindenesetre nagyon jót motoroztam tegnap és mivel szeretek előtte - utána alaposan tájékozódni, még egy picit tán okosabb is lettem! 😀 Kettőezer - ötszáz forintomba került mindez....

41. Olcsó túratipp őszi hétvégékre

Amikor van egy kis idő, kirándul az ember. Ha meg ráadásul még jó kis időnk is van - mint mostanában - , hát még nagyobb az élvezet, amit ebben az elfoglaltságban lelhetünk.

Gergő koma buskraftolni invitált. Ő lelkes követője ennek a "mozgalomnak", én meg még csak ismerkedem vele, de ez mit sem változtat a dolgok lényegén. A lassacskán már mindenki által elérhető és ismert közösségi oldalon van egy elég pörgős és informatív csatorna, amin akár Te is megtudhatsz többet a bushcraftingról. Én eleinte afféle nejlontúlélőknek véltem őket. Geri is mondta: bevásárolunk a teszkóban, aztán kocsival kimegyünk a helyre és hajrá. "Mivaaaaaan?" - kérdeztem én, úgyhogy kompromisszumos megoldásként a teszkó maradt, a kocsi meg ment a levesbe. Minden szükséges cuccot berámoltunk a hátizsákokba, plusz még 20 kiló fölösleges szart és két óra erőltetett menetben meg sem álltunk a Tisza árteréig. Tábor + tűz + kaja + pia = kaland. Amúgy teszkósan olcsóból kihozva.

Éjszaka körülöttünk matattak az őzek, huhogtak körben a fejünk felett a baglyok, bulizott az egész erdő. Reggeli mellé az őszi Tisza panorámája, teljesen ingyen és bérmentve. Megfizethetetlen!

No akkor mennyire is lehet kimondottan csak pénz kérdése egy ilyen élmény? Kötekedő komák kommentbe kamuzhatnak! 😉

40. Emlékekből dolgozunk

Csend van.

Csak az idő múlik.

Nyommal vagy nyom nélkül - elménk választása.

Kisfiúként, majd kamaszként is úgy lett, hogy gyűjtöttem sok mindent, leginkább emlékeket. Sok dolog még ma is "beugrik" régről, főleg ha utazásról van szó. Számomra érthetetlen, hogy szűkebb és tágabb környezetem miért csodálkozik el olyan nagyon mindíg a fényképezőgép-szerű agyamon? Jártam valahol, eleinte talán ösztönösen, majd később nagyon is tudatosan átengedtem magam a hely varázsának, hagytam időt ott lenni és így az élmény eggyé vált velem. Örökre belém rögzült. Egy illat, egy hang, egy kép képes kész emléklavinát elindítani bennem. 

Így van ez most is már egy ideje.

"Dolgozom."

Egy fenét, inkább hobbi ez, egy véletlen jött lehetőség, és én próbálom belőle kihozni a legjobbat. Hogy majd később, amikor nosztalgiázni kell, ne a kiégett hétfők és a soha el nem érkező hétvégék végtelen sorai közt tévelyegjek az emlékek óceánján.

Kisgyerek vagyok megint.

Lelkes és örvendő.

Várom az újabb kalandot, melyek itt állnak előttem, mint ezek a kis mecsbokszok valahol Hollandiában...

Összepakolunk és indulunk.

Felfűzzük a gumiabroncsok végtelenül rohanó keskeny csíkjára az öreg kontinens megannyi útjának aszfaltját, hogy egy szusszanásnyit megpihenve másnap újfent nekirugaszkodjunk. Így megy ez hétről hétre, mégsincs unalom vagy megszokás. Sok felnőtt kisfiú újra a nyeregbe száll, hogy betörje a hintalovát. Sosem növünk fel mi férfiak, csak a játékaink mérete és értéke nő...😉

És közben én elkezdek emlékezni. Van időm, ez a "munkával" jár. Főiskolás éveim alatt - mintegy megkésett gyermekkor tüneteként - sokszor vettem észre magamat, hogy csak bambulok ki a busz ablakán. Sodródtunk térben és időben, sok élet összezárva, mégis mindenki egyedül. Sosem volt egyforma két út! Persze: teljesen más életpályára készülve néha megfordult a fejemben, "mi lenne ha". Na aztán az lett. Néhány kanyarral és bukkanóval, de amit a szív és az ész megálmodott, az lett. És én boldog vagyok.

Vezetek. Megint. Mindíg.

Őszintén remélem, hogy egy napon, egy újabb kalandként majd megoszthatom mindezt veletek, vagy akár Veled is, kedves Olvasóm!

39. A te utad - ne utánozz senkit!

Történt tegnap, hogy meglátogatott bennünket egy kedves barátunk. Sokmindenről beszélgettünk, majd szóba került a nyaralás is. Ők idén Tunéziába mennek: tenger, homok, pálmák, 40 fok. 

És aztán beszéltünk a másfajta "nyaralásokról" is. Ami nagyon nomád, végtelenül leegyszerűsített, nem követ semmi sablont, tehát a tunéziai út szöges ellentéte.

Ő váltig állította, hogy képtelen lenne ilyen puritánul utazni. Ugyanakkor arról is meg volt győződve, hogy így mégis csak nagyobb kaland az élet. Fura ellentmondás, amikor az ész birokra kel a szívvel... 😕

Érdekes volt hallgatni, ahogy magával viaskodik. "Nem mernék" - "biztos jó", "egyszer majd" - "én úgy soha", stb.

Végszónak megegyeztünk abban, hogy nem is kell mindenkinek ugyanúgy utazni. Kezdve onnan, hogy nem is mindegyőnk szeret mászkálni! (Tudom, döbbenet, de vannak ilyenek...😁)

Járd a saját utadat! Én is sokáig azt hittem, hogy ha XY így vagy úgy teljesített egy túrát, akkor azt máshogy nem is lehet. Ha valahol láttam egy felszerelést és azt mondták róla: enélkül el se indulj!, akkor én bizony inkább otthon maradtam. Ez butaság. A dolgok kizárólag fejben dőlnek el - és ez a közhely most nagyon igaz. Találd ki, hogy mit akarsz, álmodd meg, aztán meg tudod: a leghosszabb utazás is a legelső lépéssel kezdődik. A többi már csak részletkérdés...

Hétvégén egy újabb hosszú utazásra indulok. Hívhatjuk munkának is, de én inkább hobbinak nevezném. Izgatottan várom, lelkes vagyok. Eldöntöttem, hogy jó lesz. Meglátjuk.

Velem tartasz?

Álmodj, jelöld ki az irányt és pakolj!

38. Az ebéd

Az úgy történt, hogy a Zasszony nem főzött. "Majd elmész ebédelni valahová!" - így szólt a napi ajánlat.

Elmentem...

Egy ideje már tervbe volt véve, hogy hasonló "katasztrófa" esetén motorra libbenek és meg sem állok Salgótarjánig - az tőlünk 200 kilométer és 3 óra, mármint csak odafelé. 

Nagyon szeretem azt a várost. Egy évig laktam ott, mondjuk úgy: iskolába jártam. Az egész településnek sajátos hangulata van, amire az utóbbi évek gazdasági dübörgése (...) csak rádobott még egy lapáttal. Én azt vettem észre, hogy nagyon sokakban valamiféle negatív előítélet-halmaz van ezzel a kis megyeszékhellyel szemben. Miért is? Tény, hogy a szocialista éra itt egy picit jobban odaverte a lábnyomát, ezt letagadni se lehetne. Panelházak, betondzsungel, elhagyottan árválkodó telepek, magányos gyárkémények és rengeteg szocreál szobor - merthogy Salgótarján a szobrok városa, tudtuk é? Számtalan hasonló jellegű településünk van még szerte az országban, de valahogy Győzikefalva még ezek közt is még negatívabb felhangnak örvend.

Én ugyan elfogult vagyok, de nézzük csak a pozitívumokat! Az egyik legszebb fekvésű város az országban. Ahogy lassan bekúszik a 21-es út a Cserhát és a Mátra dombjai közé, ahogy fokozatosan minden elkezd hullámozni körülöttünk, ahogy egyre zöldebb lesz a táj. Mivel az egykori bányászkolóniák és a számtalan kisebb-nagyobb völgy észak-déli irányt ad a kiterjedésnek, így először mindenféle ipari övezeteken megyünk keresztül, aztán szép lassan beérünk a városközpontba. Különleges. Ahogy az egykori Karancs Hotel magas tömbje és a túloldalt fölötte égigérő Kálvária próbálja agyonnyomni a mégis tágas főteret, a mindenfelé elterpeszkedő panelblokkok végtelen ugynakkor valahogy mégis harmonikus látványa egybeolvad a mögöttük elbújó erdők lankáival, az valami egészen egyedi. Sok kisebb ilyenolyan "telep" és "bánya" ágazik szét a város testéből, mindegyik megannyi mikrokozmosz. És maga a pezsgés! Pörgés és élet. Csupa kedves ember. Szép lányok.

tarjáni hangulatkép

Ezeken járt az eszem, miközben ebédeltem a CZZ teraszán. Meg még azon, hogy az elmúlt pár év alatt, amíg nem volt szerencsém ellátogatni ide, vajon mennyivel lett élhetőbb Salgótarján? Én azt hiszem, hogy egyre inkább érdemes úgy gondolni rá, mint "jó hely"-re! Rengeteg érdekes programlehetőség, karnyújtásnyira található szebbnél szebb kirándulóhelyek, erőteljesen élő helyi sajátosságok élükön az ékes pálóc beszéddel, páratlan természeti és ember alkotta csodák akár a város távolabbi holdudvarában szendergő kis falvakban is. Annyi szépség, francba a hülye előítéletekkel!!!

Aztán még gyorsan tiszteletemet tettem pár kedves régi helyszínen, tekertem egy rövidet Mátraszele és Rákóczibánya felé és már megint száz felett járt a kilométeróra mutatója útban hazafelé, "lenn az Alföld tengersík vidékin"...

Gyakorlati tanács ismét és újra: nem érdemes 300-350 kilométernél többet motorozni egy nap! Fárasztó, lélekőrlő és a nagy része  értelmetlen.

37. Filmajánló : Egy hét

Ismét egy remek filmet ajánlok a figyelmedbe. Ez pedig a One week (magyarul Egy hét) című kanadai mozi. Adott a főszereplőnk - Ben - , aki próbálja a fiatal felnőttek sablonosan unalmas életét élni, majd egyszer csak kiderül: rákos...

No, innentől "elszabadul a pokol": kezelések helyett vesz egy öreg motort és szépen elindul vele keresztül - kasul Kanadán. Szép képek, jó zenékkel. És lassan lepereg előtte az élete. Te mit tennél ha tudnád: csak egyetlen heted maradt hátra?

One week trailer

(A filmet direkt nem linkeltem ide, aki keres, az talál. Angolul könnyen elérhető, szerintem még magyar feliratot se túl nagy ördöngősség bányászni hozzá. Egyébként meg tanulj meg angolul, mi bajod származhat belőle? 😉)

36. Régi álmok

Upsz, jó ideje nem írtam már semmit, bocsesz!
Jó ideje már, mert mindíg menni kell. Végtére is az előrébb való dolog énnálam, mint írkálni... 😉

Folyik az idő. 

S közben van időm régi dolgokra újra ráébredni. Például hogy mennyire szerettem régen éjszaka vezetni. S lám: most éjjel élek, nappal hálok. Rendszer semmi továbbra se, csak úgy egyik nap a másik után. Persze van némi céltudat, csak ugye az "átkozott hétköznapok".

Itt jegyezném meg, a közösségi portálon olvastam egy ismerősömnél: "Nem a hétfő a szar, hanem a munkahelyed!" Megértem, átérzem.

Ugye megyegetnek a buszos kirándulások. Aztán néha egy kis teherautókázás is. A köröshegyi völgyhídról elénk táruló panoráma minden körülmények közt élvezetes:

Aztán ha van egy kis időm, néha elviszek pár embert A-ból B-be "csak úgy". Van hogy megyek egész éjszaka, előfordul 6-700 kilométeres karika is. Nem baj, én ezt szeretem csinálni.

"Szabad napjaimon" (hülyeség: mind szabad! 😊) ülünk a motorra. Nem tudom azt mondani, hogy ez a legjobb, mert nem a közlekedési eszköz számít igazán, nem is kifejezetten az út célja, talán csak maga az "úton levés". Bár egy tőlem is többet mozgolódó barátom szerint az marhaság, nem lehet az út célja maga a helyváltoztatás. Pedig de.

Annyi csoda van tőled karnyújtásnyira! Miért nem nyújtod ki a kezedet?

35. Utazási szokások ifjonti korban, avagy Dominika Dominikán

Ma "munka" közben (ugyan már: amit szeret az ember csinálni, azt nem fogja fel munkának...! 😉) hallgattam a mögöttem ülő ifjakat. Nem volt nehéz: az ovis korosztály általában teli tüdőből visítja végig a hosszabb-rövidebb utakat. Ment a szokásos énapukámerősebb, énapukámmagasabb, satöbbi. Hogy a többségnek saját okostelefonja van, azon ugye már meg sem lepődünk, ez meg egy különösen exkluzív galeri volt a mi kis göröngyfalvi viszonyainkhoz mérten. Hátulról az egyik kislány nonsztop tolta előre a rallis jellegű utasításokat a telefonja navigációja alapján: éles kanyar jobbra, hosszú egyenes után balra fordulunk, miegymás.

No és egyszer csak bibibímimárvoltunkszegedeeeeeen, bibibíííímimárvoltunkszabadkáááán, és végül a mai nyertes: bibibííííííííénmárvoltamdominikáááááán....

Állj.

Nézek a tükörbe, egy maximum nagyon alsós kisleányka szájából fröccsent a tarkómra ez a desztináció.

Tévét én nem nézek, viszont nekem is eszembe jutott egyből: "de miért?"

Értem én, hogy a gyerek nem drótszőrű vizsla, akit majd megetet a szomszéd. Ezért elvitték magukkal nyaralni. Elmondása szerint a színes cukrok voltak a legjobbak a karibi térségben. Nab@zd+...

Értem én, hogy felgyorsult világban élünk, meg jólét van. Sokmindent vesz/tesz a magyar ember a szomszédok és a kollégák kedvéért.

Értem én, hogy a legjobbat szeretné mindenki az utódoknak...

És a nap kérdése a fentiek tükrében íme:

De miért jó Dominikára utazni egy ovis gyereknek?

Mi marad meg neki valójában az egészből?
Fel tudja vajon fogni ezt a pici eszével?

Ezek jártak az eszemben, miközben Kelet-Közép-Európa leg.... mindegy.... buszparkolójában vártam az én ovisaimat.

Az meg már egy más téma, hogy a Mini Hungary Parkban  (is) jártak. Meg madarakat is lestek. Ezekről mit lehet otthon mesélni egy Dominika után???😁

34. Hőség - ahogy mi szeretjük

No kérem, megvolt ez is.

Elmentünk csizmát venni a Péternek. Hétszáz kilométer lett a vége, másfél nap alatt. Semmi szervezkedés, volt egy címünk és kész. 

Ha tankolni kellett, itattunk. Ha éhesek voltunk, ettünk. Ha meleg volt, hát meleg volt. Csizmában - nadrágban - kabátban - kesztyűben - sisakban mindíg meleg van. És? Ez van.

Élveztük, végig. Motorozni naggggggggyon jóóóóóó!!! 😜

Én ilyenkor érzek igazán illatokat: erdők, kaszálók, városok, virágos rétek, mind mind más élmény a nózinak. Másmilyen a hőérzet is, például az erdősávokban határozottan hűvösebb van, mintha egy kis oázison robognál keresztül. 

Este sör mellett az is szóba került többek között, hogy például egy légkondis autóval sem az igazi kirándulni. Indultok, beülsz, fúdehideg. Mentek, megszokod, kiszálltok, derohadtmelegvan. Ezért fennáll a veszélye, hogy emiatt a "látványosságnál" hajlamos vagy esetleg nem kiszállni, mert meleg van. Motoron? Megdolgoztál, vagy ha úgy tetszik: megizzadtál azért, hogy láthasd! Hát naná hogy bolond leszel kihagyni a látnivalót!

Csak egy gyors láncfeszítés.

Még sosem örültem ennyire a Balatonnak, mint aznap este...

33. Hőségriadó

Nem tudom, hogy vagy vele, én nem szeretem az időjárás hőmérsékleti szélsőségeit. A nagy meleg különösen gyilkos, mert a bőrünket már nem vehetjük le. Hidegben még csak felöltözünk - befűtünk - rátöltünk, de a légkondit nem egészséges "még lejjebb" csavarni. Már ahol van! Évekig dolgoztam légkondicionált környezetben - hosszú távon nem jó az sem. 

Odakint most is 31 fok van, árnyékban. Ha elmegyek bringázni, szó szerint kilehelem a lelkem. Motoron mindíg felöltözök ahogy kell, nincs is ezzel különösebb baj, csak ha megállunk. 

Mit lehet ilyenkor csinálni? Egész nyáron nem ülhet az ember a hűvös szobában. Kicsit olyan ez, mint a tél: menekülünk az évszak elől...

Eszembe jut egy régi görög nyár. Augusztus, lent délen. Azt hittem, elégünk. Még a vízben sem volt jó. Tegnap is Tunéziába invitáltak bennünket, hát menjen a bánat...! 

Vagy Florida perzselő aszfaltja, a georgiai fülledt melegben támadó óriási szúnyogok, a Mojave-sivatag felett reszkető 50 fokos levegő, Manhattan felhőkarcolói közé szorult forró sóhajok, Dakota örökké ciripelő tücskei, a Dodge éjszakára sem lehűlő utasterében átvergődött éjjelek. Nem adnám semmiért! 

Holnap mindenesetre elgurulunk motorral a Balaton mellé.

Majd megírom milyen volt.

32. A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete

Ikonikus könyvet ajánlok olvasásra.

Robert M. Pirsig írása ez a furcsa és elsőre érthetetlen összefüggést taglaló cím. Nem írom le, hogy miről szól, itt a hátsó borító:

...szóval ez eddig hú meg hű, de mi is van itt valójában???

Még gyerek voltam és állt egy hihetetlenül óriási könyvespolc-birodalom a házunkban. Szerettem rájárni. Nem emlékszem, hogy pontosan mikor húztam ki a többi közül ezt az azóta is megemésztetlen írást, de a motorkerékpár szó egyből indította a pavlovi reflexeket. Elkezdtem olvasni. Nem értettem. Letettem. Eltelt pár év. Megint megtaláltam. Már egy picit többet tudtam a magamévá tenni belőle. Évek. Próbák. Asszem úgy öt körül járhatok és még mindíg egy nagyon nehezen fogyasztható misztikus útleírás-szerelési kisokos-filozófiai értekezés kombónak  tartom, pedig már ezt az utat is bejártam az elejétől a végéig, amit az író és a fia tesznek meg a Hondájukkal és egy baráti házaspárral. Az én térképem a kocsiszínben, örök emlék marad...

A felső piros csíkot kövesd!

"Másképp lát, aki motorkerékpáron vakációzik. Az autó kirekeszt a világból, nem is eszmélhetsz, hogy képernyő előtt ülsz megint. Tehetetlen szemlélője vagy a jelenségek vonulásának.

A motorkerékpárnak nincs képernyője. Kapcsolatba kerülsz mindennel. Nem is nézed már, annyira a részese vagy, és a jelenlét érzése lenyűgöz. A talpad alatt arasznyira surranó út valóságos, járni is azon jársz, csak most belemosódik a surranásba, de ha akarod, leteheted a lábad bármikor, és talpaddal tapasztalod a tudatfolyamot."

Egyszerű dolog, jó részletesen leírva. Pedig tényleg csak ennyi. Ennyi lenne? Fenét...

Attól kezdve, hogy indul a viszketés: "mennem kell", egészen magáig az indítás egyre kevésbé szertartás-szerű megtörténtéig, ebben az egészben benne van az Élet. Hogy Történik, hogy Érzel. Pedig "csak" a benzin-levegő elegyét robbantja fel egy kis elektromos szikra. S közben a lelked is táncol és száguld vadul, mindíg csakis széllel szemben...

31. Sivár puszta földek

Sokak szerint az Alföld unalmas. Nincs ott semmi látnivaló - mondják. Lehet. Jó ideig én is ezt hittem, pedig nekem ez a szülőföldem. (Talán pont azért?) 

Nos, mai kis tekergésemmel rácáfolnék erre. Aki elég nyitott, megtalálhatja a gyöngyszemeket itt is. 

Pár hónappal ezelőtt már jártam ugyanezen a helyen, most mégis teljesen más volt minden. Már odajutni is kalandos volt, ugyanis az utat ellepte a szederinda - csalán - akác keveréke. A sáros altalajra hótakaróként tapadt az ártéri nyárfaerdők fehér szöszmőtömege. Az erdővel folytatott küzdelmemet olykor egykedvűen szemlélte egy-egy unott nyúl vagy békésen álldogáló őz. Aztán...

Prájvit bícs a Nagy Folyónál

Aki hozzám hasonlóan szereti nézegetni a Google térképeit, az könnyen ráakadhat érdekes helyekre. Aztán már nem kell más, mint egy kis elszántság, valami közlekedési eszköz és persze némi idő.

Remek kis part volt ez: sehol senki, selymes homok és simogató víz. Pedig nem is szeretek strandolni! 😀

Nem rosszabb semmivel sem az ilyen tájegységeken tekeregni, mint mondjuk az ú.n. hegyekben! Ja és grátisznak nincsenek húzós emelkedők és életveszélyes szakadékok sem, elég ha csak bambulsz ki a fejedből...

Végtelenül hullámzó aranyló búzamezők, sejtelmesen susogó erdőfoltok, némán haldokló tanyaromok, oázisként tündöklő holtágak és az egymással kergetőző felhők véget nem érő égi futószalagja. Vagy ez csak szerintem szép???

És még csak el sem fáradtam úgy igazán, pedig volt vagy 30 fok, sokszor erőteljesen kapaszkodott belém a szél és még ezek a soha végetérni nem akaró földutak is...

Pakolj - indulj!

30. Szentendre

Hétvégén Szentendrén jártunk. Hugicám hazalátogatott Belgiumból, az ő ötlete volt és de jól tette ezt a kis ötletelést!

Sokszor átmentem már korábban ezen a városon. Átszaladtam, átrohantam inkább. Most úgy gondolom, érdemes pár napot rászánni! Évekkel ezelőtt voltam a skanzenban, így erre most nem térek ki: jó és kész. Városi népeknek meg egyenesen ajánlott 😉

Ez alkalommal a régi belvárosban bolyongtunk, ami a 11-es főút és a Duna között terül el. Pazar! Kicsit mediterrán, kicsit osztrák, kicsit tán magyar is, de mindenféleképpen amolyan európai koktél az egész és ezt a szó jó értelmében  mondom. Természetesen van ehteungárise gagyishop is bőven, ugyanakkor mégsem tolakodóak. A vendéglátásban is sok a matyóhímzés meg a kalocsai minta, de nem gyomorforgató egyik sem. Döbbenet volt számomra, hogy az árak is egész barátságosak! Kaja, pia minden mennyiségben, amit csak megkívánsz. Rendesen turistás hely, az már egyszer biztos!

A hely építészetileg is megér egy misét. Jól megfér egymás mellett régi és új. Színek és formák kavalkádja ad vidám hangulatot a zegzugos kis utcácskáknak. Érdemes elszakadni néha az emberi áradattól és "csak úgy" kódorogni céltalanul össze-vissza. Amúgy is erre bíztatnék mindenkit, úticéltól függetlenül!

Ezerszer megállapítottam már, hogy jó kirándulni az ilyen helyeken, viszont lakni nem biztos hogy kellemes. Képzeljük csak el: reggeltől estig vezetett csoportok, hangoskodó fiatalok, céljukat tévesztett és idegesen kerengő családok...

Mi azért csak keljünk útra, amikor csak tehetjük, és a saját utunkat járva - szemlélődve szívjuk magunkat tele új és érdekes élményekkel! Nincs attól jobb, mint egy borongós vagy épp rossz hangulatú napon felidézni egy kellemes kirándulás emlékeit.

29.Filmajánló - Vándorút

Új rovat! 😁

Ezúttal egy remek filmet szeretnék a filmszerető és utazgatni vágyó olvasók szíves figyelmébe ajánlani.

Téma: a Camino. Milliószor feldolgozott történet és talán már kicsit a lerágott csont esete juthat az eszünkbe erről az egyesek szerint elüzletiesített zarándoklatról. Az Ibériai-félszigeten járunk egy tetszés szerint végiggyalogolható útvonalon. Maga a film 2010-ben készült, Emilio Estevez rendezésében. Érdekesség, hogy ő is feltűnik a moziban a saját édesapjával - Martin Sheen a főszereplő.

Remek zenék, szép képek, értelmes történet tele érzelmekkel. Fogsz sírni és nevetni is. Olyan "emberi" az egész. Jó szórakozást!

28.Naplójegyzet - találd meg a szépséget!

"...a hétvégi kunszentmártoni különjárat: dögunalom! Viszont valami történt, mert a szépet azt megtaláltam. Bementem a templomba. Teljes csend, légy se zizzen. Csontomig áthat az egyház szaga, a vallás és a hit ereje. Hogy valami hiányzik az életemből. És ekkor, mint egy isteni jelként, épp mikor az oltárt csodálom, valahonnan a távolból felcsendül egy fantasztikusan nyugodt és harmonikus fuvolaszó. Mintha az angyalok kara zenélne. Döbbenetes volt."

(2005. június 13.)

Templomba azóta se járok, de a hiányérzet az maradt...

Az alábbi kép nem kötődik szorosan a tárgyhoz, de a lényeget remekül szemlélteti. Bódvalenkén járunk, az hazánk legészakibb csücskében. Mélyszegénység a köbön az ország egyik leggyönyörűbb vidékén, és még azok a szép színes freskók is a házak falain...

27. Mese a legényről,aki szerette amit csinál

Volt egyszer egy legény. Sokáig azt csinálhatta, amit megszeretett. Aztán egy idő után azt kellett csinálnia, amit már megutált.

És a legény ezt már nem szerette...

Gondolt hát egyet és maga mögött hagyott mindent.

Telt s múlt az idő, gondolkodott nagyon a legény, hogy ugyan mit is csinálhatna tenger sok szabad idejiben? Elkezdett egyszer csak blogolni, s élvezte is nagyon, még ha nem is volt néki ezres olvasottsága. Nem azért csinálta. Hanem mert szerette...

Aztán egyszer csak megcsörrent a legény furfangos telefonja, ösmerős nevet látott rajta, akit nem igazán szívlelt. Mindegy - gondolta magában - meghallgatom. S lett aztán megállapodás: vidd el ezeket a gyerekeket a hegyek közibé te legény, hadd lássanak szépséges tájakat, hallhassák az erdő madarait és érezhessék az fák illatát!

Fel is kerekedtek egy szép reggelen, s meg sem álltak a messzi messzi Mátráig. Kalandoztak szerte szana az ösvényeken kicsiny kis kordéjukkal, megmászták a Kékest padlógázzal, patakon gázoltak keresztül, fák sűrűjében keresték a táborhelyüket, csillagokat vadásztak az éjszaka, szalonnát sütöttek és mindez nagyon tetszett a legénynek. Mert szerette amit csinálhat...

Így örült a legény annak, amit csinált 😁

Másnap még bevették Sirok várát s rácsodálkoztak e kis ország szépségére újra és újra. Örültek nagyon a síkvidéki lurkók a hegyek hallgatag meséinek, el is köszöntek tőlük méltóképpen, mikor utoljára zárhatták be a látványt kicsi szívük mélyére.

Recsken szippantottak egy jó alaposat a történelem titkos szelencéjéből, hogy aztán Sástón kifújhassák magukat egy jó kis bobozás közben. S aztán csak gurult és gurult a kicsi kocsi haza, dél felé, immár az alföldi alkonyat függönye mögött.

...s közben a legény egyre csak arra gondolt: én ezt SZERETEM! 😍

A csipet csapat Sirokon

26. Naplójegyzet - ha jön majd a tél

"Mert például egészen különleges élmény november végén egy jót motorozni. Az útszéli tócsák mind jéggé dermedve, holott a Nap száz ágra süt. A szél kíméletlenül és kitartóan próbál leterelni az útról. Minden csontszáraz, bár a levegőben nedvesség érzik. Előttem fenn a távolban egymással párhuzamosan sorakoznak fel katonás rendben a havat hozó kumuluszok, melyek bármikor - de tényleg bármelyik pillanatban! - elkezdhetik szórni terhüket. Megkapó..."

(2004. november 21.)

25. Ópusztaszer

A hétvégén ellátogattunk családostul az Ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékparkba. Többször jártam már itt korábban, mégis mindig lehetséges új aspektusból végigtekinteni a Park látnivalóit. Személyes vonatkozás még az is, hogy a feleségemmel egy olyan kb. 150 éves régi parasztházban élünk, amely símán elférne a skanzen többi épülete között. Különbség csak a beltérben van.

Érdemes ellátogatni ide, akár gyerkőcökkel is. A Feszty - körképet még ők is érdeklődéssel nézték/hallgatták végig, pedig ehhez azért fel kell nőni szerintem. Nekem legalábbis mindíg összecsavarodik a szívem és a torkomban dobog, amikor elmerülök ebben az élményben. Aki eddig még nem látta, pótolja be mihamarább a mulasztását!

Árpád emlékmű, mögötte a körképet rejtő Rotunda

Régóta szerettem volna kívül - belül körbejárni egy igazi jurtát, most erre is alkalmam nyílott. Közben a kölkök meg nyíllal célbalődöztek egy autentikus ősmagyar bácsi segítségével.

Jurta in dö háusz

Panelegereknek és városi ficsúroknak talán élvezetes és tanulságos lesz a skanzen. Nekik ez "csak" egy újabb látványosság, nekünk maga az élet. Hogyan újíthatnánk fel öreg házikónk tetejét korhű szellemben? Hogyan és mivel rendezték be a tisztaszobát? Miért voltak ott azok a dolgok ahol? Számos kérdésünkre választ kaptunk. 

Asszonypajti akár hazafele menetben is lehetne eme képen

Számomra külön öröm volt megtalálni apai nagyapám egyik testvérének nevét a tanyasi iskola 1928-29-es vizsgarendjének tanítói között. Papám emlékét a szülővárosomban és egyben jelenlegi lakóhelyemen egy iskola neve őrzi, nem kis büszkeség ez nekem.

Én azt gondolom, Ópusztaszeren mindenki számára vannak múltba rejtett mosolyok. Tessenek elmenni a gyerekekkel, a nagyiékkal és rácsodálkozni a dolgokra!

24. Vihar előtti vihar

Egy ideje már megint készülődik valami. Szeretnék elmenni sétálni egyet. Nem is túl messze és csak egyetlen kört. "Ez hülye" - gondolhatnád most, és tényleg! 😁

Ez a kör három részből áll, nagyjából kettőezer-ötszáztizenhárom kilométer hosszú és Országos Kék Körnek szólítják.

Naná hogy kölök koromban kaptam ezt az agymenést is! Említettem a legelején, hogy anno azért volt pár értékteremtő sorozat is a tévében, nem csak az idióta szappanoperák. Ja, olyan nem is létezett, csak a Szomszédok...

Rockenbauer Pali bácsi és kicsi csapata végigballagta és lefilmezte az osztrák határ melletti Írott-kőtől a Zemplén csücskében megbúvó Nagy-Milicig tartó Kék Túrát. Nem volt ám gópró meg góreteksz meg más ilyen 21. századi hájp dolgok. Csehszlovák csöves hátizsák, endékás sátor, tiszacipő oszt csókolom.

...no és itt tartok én jelenleg! Hájp cuccok beszerezve, igazolófüzetek, térképek a tatyóban, már csak az indulat hiányzik.

"Nájlontúrázó"

A fenti csendélet elkészítése kb fél órámba telt, alább látható a módja:

23. Lackó, aki Komár

Folytassuk a száguldást benzingőzben!

És gyorsan az elején tisztáznám is: Lackónak azért ez a neve, mert ő egy Komár. De nem az énekes. Most akkor mivaaaaaaan????

Egy Zala megyei kis községben járunk, valamikor a 70-es évek legelején. Nagybátyám igazi falurossza és az első átdolgozott nyara után úgy dönt, ő biza belsőégésű motorral hajtott járművet vásárol! Az mégis csak rajabb, mint a huszonnyolcas Csepel bicikli. Előkerül a közeli kisvárosból Lackó, aki akkor még csak egyszerűen egy Komar MR232-es moped volt. Egyenesen a baráti Lengyelországból érkezett hozzánk, valószínűleg akkor még makulátlanul ragyogott bordó fényezése a nyári napon és gyaníthatólag a kerekek és a kipufogó krómjától is nedvesedtek a bugyik. 😋 Együtt rótták a környék dombjait ők ketten: a Fiú és a Motor. A családi legendárium szerint a csomagtartón rendszerszeresen utazott az egyik tanítónéni is...

Teltek az évek, hősünk felnőtté cseperedett, a kis motorra pedig a feledés homálya és néhány évtizednyi vastag porréteg szállt. 

Újabb nyár, újabb srácok, immár a kilencvenes évek közepén. A szokásos szünidős körök: kukoricamorzsolás, tehenek behajtása a legelőről, Mama sütije, Papa sztorijai, álmodozás a Kuzinnal hogy majd milyen motorjaink lesznek felnőtt korunkban és hopp! Mi az ott a gyűrött régi fóliák alatt a góré mellett? Látod? Nem! Ott! Mint valami biciklikormány! Te, ennek egész széles a kereke! Figyelj, ebben van valami motor is! Na szedjük csak ki onnan...!

Szakadt volt az egész. Nagyon. Lelapult gumik, rongyos ülés, mindenütt csupa olaj és rozsda, meg mérhetetlen koszos és poros pókhálók az összes zugában. De gurult! Az indítási kísérletek sorra kudarcba fulladtak, de mivel néhányat azért böffent, feltoltuk az udavar végébe és egymás után gurultunk le. Csak úgy szép csendesen, de végtelen vigyorral az arcunkon és a szívünkben.

"Motoroztunk!" 😍

...és mi is felnőttünk...

2012. Férfiak ülnek az asztal körül, három generáció. Egymásnak adják a szavakat. Egyszer csak elhangzik a kérdés: "Hova lett a Komár?" Ott van valahol talán a régi istálló mögött. Nem kell több. Másnap hajnalban még félálomban botorkálok hátra a kertben. Mire a Nap melegíteni kezdi a vén kőrisfák közt éjszakára összeölelkezett levegőt, Lackó tankján valami mintha megcsillanna. A vaskos kosz alatt ott a negyvenakárhány éves bordó festék és csak egyetlen halk hangot vélek hallani a vén kőrisfák árnyékában a fene sem tudja mitől párásodó szemeim ködén át: "vigyél el innen, nem akarok még egyszer hosszú évekre visszakerülni oda!" Délben indulunk haza és az öreg Audi csomagtartója - számomra - igen értékes szállítmányt rejt...

Eltelik ismét pár év, mert vannak természetű dolgok, amikkel nem érdemes és nem is kell kapkodni. A többi már történelem, ahogy pestiesen mondják! 😉

Ez hát Lackó története. További részletek ebben a kis filmecskében.

22. Két keréken benzingőzben, avagy egy motoros evolúciója

1993-ban már biztos hogy motorbuzi voltam. Onnan emlékszem ilyen jól, mert abban az évben kaptam az első motor katalógus című kiadványt, mely a nevéhez hűen szépen sorra vette az akkor kapható összes benzinmotoros kétkerekűt. Fotókkal, leírásokkal, adatokkal. Tudtam az egészet kívülről oda-vissza és tanulás helyett ezt lapozgattam az íróasztalom lapja alá dugva. Teltek az évek, szaporodtak a katalógusok (megvolt az összes), a saját csettegő viszont csak vágy maradt.

Aztán 16 lettem. Így utólag azt gondolom, hogy a jó szülők látván a kezdődő elmebajt, csupán lenyugtatni kívántak a "fantasztikus" MZ ETZ 125 megvásárlásával. Üzenném: nem sikerült! 😜

Ez volt az.

Két évig - mondjuk úgy - használtam. Toltam. Szereltem. Átkoztam. Rugdostam. Gyűlöltem. Imádtam. Eladtam.

...s hopp, eltelik ismét pár év (6?7?), közben próbálkozok a felsőoktatással és más egyéb dolgokkal. Elkezdek dolgozni, dől a lé. Motort kéne venni. Nem szarozok sokat, itt helyben és gyorsan veszek egy Kawasaki Z400-ast. Háttőőőőőőő........nem kellett volna! Ezt sem. A lelkesedés határtalan, a tervek készen állnak, majd a végén eladom az egészet kilóra, motorhibásan, gombokért... 😭

Amúgy nem volt randa Miszter Zé

Vergődjünk tovább.

Szóval a motorom meghalt. Meg közben apám is. A kettő így egy kicsit sok volt, beballagtam hát az akkor frissen megnyílt vásárhelyi Harley szalonba és vettem 716573651272657 év hitelre egy vadonat új Harley-Davidson Sportster 883 Standardot. Igen, huszonnégy éves koromban! És baromira örülök neki, hogy akkor és hogy így döntöttem. Egyrészt megengedhettem magamnak ezt a luxust (magányos fiatalember a Mama Hotel kényelmében stabil munkahellyel), másrészt ez roppant hasznos tanulópénznek bizonyult a későbbi életemre nézve.

Kedves gyerekek, ha nem életbevágóan fontos, sose vegyetek fel hitelt! Ilyen baromságokra meg végképp ne!!! TILOS!!!!! Tessék szépen gyűjtögetni, álmodozni, belegebedni. Jobb lesz. Mindenkinek. Főleg neked...

Ezzel a biciklivel már nem volt baj. Csak egész egyszerűen nem nekem találták ki. Kényelmetlen, nem praktikus. Akit érdekel, olvassa el ezt.

Eltelt hát kb két év és eladtam ezt is.

Íííííííízirájder öcsém íííííííííííízirájdeeeeeer!

Na, most aztán már baromi tapasztalt vagyok, gondoltam magamban. Legalábbis tudtam, hogy mit akarok? No, végülis nem az lett, de egy nagyon hasonló. És tényleg bejött. Imádtam. Azóta se volt hozzá fogható kecském, bár később ismét volt egy pontosan ugyanilyen típusú Hondám. Hölgyeim és Uraim, a Transalp!

Ez itt már a második!

Rengeteg kellemes emlék fűződik hozzá - hozzájuk. A két motor szinte száz százalékban egyforma volt, az elsőt mégis jobban kedveltem. Beleszerettem az aszfaltozatlan utakba, szerveztünk márkatalálkozókat, rajoskodtunk falunapon, és mentünk és mentünk és mentünk.

A két Góliát között meg rövid időre volt egy kis Herkuleske (vagyis kettő, mindegy miért). Yamaha YBR 125, klasszikus kezdőknek való bringa, szép és egyszerű, valamint baromi olcsó volt üzemeltetni. Talán egy szezont bohóckodtam vele. Meglepően kellemes társnak bizonyult a dűlőutakon.

(A másik egy Honda CBR125, néha mentem azzal is, vicces nagyon! 😁)

Don Ibrahim

Volt egy kis idő, amikor nem volt kedvem motorozni se. Így is tettem. Aztán ez elmúlt.

Eme szomorú kis történet után 😃 vegyünk mondjuk egy.......motort!!! Nem kell nagy, nem kell drága. Előbbi teljesült, utóbbi relatíve nem. Belemélyedtem a 250-es négyütemű endurók világába, ez az állapot azóta is tart. Kezdtem a sort egy Yamaha TTR250-essel. Fizikálisan volt kicsi, mintha az ölemben lett volna a kormány. Nem használtam sokat, cserébe idegesített, hogy majd félmillió forintnyi motor áll a garázsban. Elcseréltem egy nagyon öreg és nagyon olcsó Honda XL250-esre. Harminc éves létére finoman és kényelmesen vitt ide-oda. Viszont csak berugóval indult a szentem, nekem meg eléggé vánnyadt a testem, egyszerűbb a gombot nyomogatni indításkor, ment ez is a háztól.

 

Közben Nándi barátom (aki megszállott Pannóniás) felhív, hogy bácsika, árulnak itt egy tényócast meg egy téötöst, de a kettő csak együtt eladó, nem köll egy Pánnónija? Igazából nem kellett, de mégis elhoztuk a legcudarabb télben őket. Restaurálok! - gondoltam naívan. Végtére is sikerült elindítanom, ennek öröme látszik az alábbi fotón. Kókányolás közben értettem meg, hogy ez nem az én világom. Elvittem Nándinak, aki rendberakta, közben én széttörtem a lábamat és néhány hónapra az élet is megállt. Frissen összeszerelt bokával meg nem sok kedvet éreztem egy ilyen öreg szerkezet életben tartásához, na mi történt? Igen, eladtam ezt is, egy ismerősön keresztül az ország túlsó végébe. Első és utolsó utam a vonyarcvashegyi volt az öreg csettegővel. Bejáratósan, max 60 km/órás sebességgel, szép nagy füstfelhővel mögöttem. Ja és melegen nem lehetett beindítani, de ez csak az első leállítás után derült ki! 😲

Azóta jó gazdája lett...

Kalandozzunk tovább!

Aki az elején figyelt, annak feltűnhetett, hogy kimaradt a segédmotorozás. Mindig volt bennem egy lelki hasíték, egy égető hiány, hogy nekem nem lehetett sose ilyenem. Megleptem magamat karácsonyra egy Yamaha Sting típusú mokickkal. Igen ritka jószág: különolajozásos kétütemű motorka kétsebességes automata váltóval és kardán(!)hajtással. Természetesen lábon hoztam haza Szegedről, a hatvan kilométeres út mintegy három óra hosszáig tartott a fagyos decemberi éjszakában. Miért adtam el a következő nyáron? Mert akkorát takartam vele a házunk előtt, hogy a mentőben ébredtem fel. Nem a motor hibája volt ez, gondolom, de mivel én nem voltam/vagyok felkészülve ilyen megzabolázhatatlan gépállatokra, így elcseréltem egy hűdeokostelefonra. 👍

A kis megfékezhetetlen Yamaha Sting

Az ötven köbcentis őrületnek viszont nincs vége. Tavaly nagggggggyon olcsón sikerült szert tennem egy újabb ritka példányra, ezúttal egy Honda Camino az áldozat. Csinálgatom azóta is, de akit érdekel, ELADÓ!

Most meg már pár éve egy Kawasaki KLE 250 áll a kocsiszínben. Tetszik. Elég. Szeretem. Olcsó. Megbízható. Vele végre eljutottam messzebbre is, hiba nélkül vette az osztrák Alpok szerpentinjeit a kis fűrészgép. Vele végre sikerült bebizonyítani magamnak na meg az egész világnak amit régóta tudunk: nem feltétlenül kell sok a nagy dolgokhoz. Egy baj van a kis japánnal: most jött ki az unokája a Kawa gyárból, én meg megláttam......
Ez már egy másik sztori lesz!

Az Erzbergnél Ausztriában

Hoppá, egy nagyon fontos szereplő majdnem kimaradt! Pedig nélküle nem kerek egész ez a történet. A következő bejegyzést teljes egészében Komár Lackónak fogom szentelni, tarts velem akkor is!