A nem túl dicsőséges román túra után guruljunk tovább öreg Klauszommal egy újabb évben, újabb tájakon!
Makó környékére vitt első utunk.
Szentes és Hódmezővásárhely között, a barattyosi részen már régóta nézegettem egy romos tanyát. Szerencsénkre most meg is álltunk és rengeteg képet lőttem az akkor már tető nélkül dűledező épületegyüttesről. Mint utólag kiderült, épp az utolsó pillanatban, mert nemsoká nyom nélkül eldózerolták az egészet. Nyaranta még látszik pár hétig a vetés kelése előtt egy másmilyen árnyalatú nagy folt a szántóföldön, de csak ennyi maradt belőle. Nem szokásom és nem is illik "lopni" az ilyen helyekről, amiknek talán már gazdája sincs és az ott még fellelhető tárgyi maradványok nagy valószínűséggel senkinek nem hiányoznának többé, de egy két részletet elnézve könnybe lábad az ember szíve is. Itt van például ez a kilincs. A mi kiskapunkon hasonló van most, az is egy eltűnő világ utolsó mementója. Ha egy ilyen elhagyott tanyában járok, mindíg elgondolkozom azon, hogy itt egykor valakik születtek, éltek, szerettek, meghaltak. Álmodtak, reméltek és csalatkoztak. Akkor ez persze a mindennapok része volt, most meg már történelem. Számomra furcsa, megfoghatatlan és feldolgozhatatlan érzés...
Szentes és Hódmezővásárhely között, a barattyosi részen már régóta nézegettem egy romos tanyát. Szerencsénkre most meg is álltunk és rengeteg képet lőttem az akkor már tető nélkül dűledező épületegyüttesről. Mint utólag kiderült, épp az utolsó pillanatban, mert nemsoká nyom nélkül eldózerolták az egészet. Nyaranta még látszik pár hétig a vetés kelése előtt egy másmilyen árnyalatú nagy folt a szántóföldön, de csak ennyi maradt belőle. Nem szokásom és nem is illik "lopni" az ilyen helyekről, amiknek talán már gazdája sincs és az ott még fellelhető tárgyi maradványok nagy valószínűséggel senkinek nem hiányoznának többé, de egy két részletet elnézve könnybe lábad az ember szíve is. Itt van például ez a kilincs. A mi kiskapunkon hasonló van most, az is egy eltűnő világ utolsó mementója. Ha egy ilyen elhagyott tanyában járok, mindíg elgondolkozom azon, hogy itt egykor valakik születtek, éltek, szerettek, meghaltak. Álmodtak, reméltek és csalatkoztak. Akkor ez persze a mindennapok része volt, most meg már történelem. Számomra furcsa, megfoghatatlan és feldolgozhatatlan érzés...
Mivel az Alföld szűkölködik a természetes magaslatokban, így ha messzire el akarunk látni a tengersík vidéken, kell keresnünk valami ember által ácsolt szerkezetet. Tipikusan jó példája ennek bármelyik falu tornya, ráadásul remek tájékozódási pontok is ezek az elveszett vándornak. Nem véletlenül mondják azt errefelé sokszor útbaigazítás gyanánt, hogy "toronyiránt" kell menni. Az óföldeáki templom egyébként is érdemes a szemrevételezésre, nem az a megszokott "szocreálparasztbarokktüzéprokokó" stílusú építmény. A Návayak egykor kiterjedt birtokrendszerének egyik sarokpontja ez, a kilátás fentről fenomenális.
Másik hasonló, ám sokkal apróbb emlékhelye ennek a nemesi családnak Apátfalva közelében a semmi közepén árválkodó Langó kápolna. Mellette szétdúlt tanya.
Mezőhegyes és Battonya között érdekes építményeket vehetünk észre, persze csak ha nem száguldozunk a nyílegyenes úton és nyitva tartjuk a szemünket. Afféle szárítótornyok voltak ezek hajdan, a környező földek adta terményeket gyűjtötték bennük ideiglenes jelleggel. Belül üresek, túl sok érdekesség nincs velük kapcsolatban. Talán csak annyi, hogy máshol ilyesmit nem látni.
Viszont ha letérünk az útról Belsőperegpusztára (kiírva asszem nincs, mindenféleképpen ajánlott előre tájékozódni, például a Google Maps alapján), egy még rothadó állapotában is figyelemfelkeltő téglamonstrumra lelhetünk. Gluzek Gyula elevátor magtára világszabadalom volt a maga idejében. Abban a korban, amikor viszonylag jól ment az ország szekere a mezőgazdaságnak és a hozzá közvetlenül kapcsolható iparnak köszönhetően. Nézz szét ma ugyanitt! Csak a szél sikoltozik kínjában a málladó falak közt...
Der Magtár mit Klausz
Érdemes jól körüljárni a ojjektumot, ám vigyázzunk: mindenütt veszély lesekszik reánk! Mindenféleképpen tanácsos az efféle lokációkat minimum párosával felkeresni, nekem egyszer a feleségem konkrétan az életemet mentette meg egy ártatlannak indult és rohadt mód balul elsült romkastély látogatás során. Köszi Édesem! 😍
Csanádalbert határában szomorkodik a Nicsovics kastély. Története sablonosnak mondható: fénykor - világháború - kifosztás - államosítás - téesz - privatizáció(?) - pusztulás. Végtére is ez is egy módja épített örökségünk "hasznosításának", milyen unalmas is lenne, ha mindenfelé szépen megőrzött uradalmi kúriák, nemesi kastélyok és egyéb paloták lennének...! Így most kénytelenek vagyunk messzebbre menni, ha valami hasonlóra fáj a fogunk.
Meg aztán valljuk be: irígyek is vagyunk mi magyarok. Mindenre és mindenkire. Nem is lenne az igazi, ha ilyen köcsögsznobújgazdag akárkicsodák házait kéne nézegetni. Gróf meg báró, az ki a f@szom? Há' kihaénnem?
Apám sokáig igazgatott egy vidéki kastélyban kialakított szociális otthont, amit a rendszerváltás környékén a ghóóófúúúhék szerettek volna visszaszerezni. A szemetek. Miazmáhogy?!? Na és ekkor ismertem meg személyesen mintegy három darab igazi élő Károlyi grófot, húsvér mivoltukban. Képzeljétek: ők is emberek! Döbbenet, nem? Tátott szájjal hallgattam Antal gróf úr kalandos elbeszéléseit a dél-amerikai dzsungelekől. Indiánadzsonsz meséi egy igazi indiánadzsonsztól! Beszarás! 😲
---
Elég a laposból, hegyekvölgyekközöööööött kanyarogazaudííí....
Tíz éve végeztünk Salgótarjánban, évfolyamtalálkozó jíííííháááááá!
Szeretem azt a várost. Van egyfajta melankolikusan pezsgő hangulata. Nem is tudná letagadni a cuccilista iparváros megbélyegzettséget, ugyanakkor meg nincs annyira elásva, mint azt gondolná a nyájas Olvasó, aki sose járt még ott. A szél mindíg északról gurul végig a főutcán és hideget hoz a Tátra felől. A völgyekbe beékelődött városrészek fényei a nyárszagú estéken mint külön kis hobbitfalvak látszanak a Kálváriáról. És Győzikén se csodálkozik már senki... 😀
koleszsirató
Szeretett koleszunkat a jövő reménységei (khmmm,ahha) elég csúnyán lelakták. Számunkra sem jelentett anno különösebb értéket, de az otthonunk volt egy-két évig és szerettünk ott lenni. Nem haragudtunk rá. Ha esetleg "véletlen" valaki lehúzott egy petárdát a vécén és az hangos durranással szétrobbant, hát az illető másnap saját erjéből javította ki a sebet. De mára lelakták. A szó legklasszikusabb értelmében...😢
Ezt a depresszív hangulatomat ellensúlyozandó elhatározásból kanyarodtam ismét a Galyaság felé. Tornaszentandráson testeltem le pár napra. Felsétáltam az Esztramosra, bemásztam a gyomrába is.
Az Esztramos gyomorrákja
Hogy ne legyen olyan uncsi, a Cserehát szélén gurultam hazafelé, jó nagy vargabetűvel. Ez annyira a széle, hogy az árok túloldala az már a túlsó oldal, ígye:
Még megcsodálhattam az alföldi úttalan hidat, ami a semmi fölött lebeg,
útba ejtettem a Kunszentmárton melletti régen bezárt tanyasi iskolát és mát otthon is voltam.
---
Évente néhányszor most is meglátogatom a nagyszülőket Zalában. Időutazás, minden értelemben!
Most csak ezzel a két képpel tisztelgek a két Nagy Utazónak:
Nagyapám, aki mindenről tudott mindent
és
Lackó moped, aki Komár
Utóbbinak még elég jelentős szerep jut egy önálló poszt formájában. Tegye fel a kezét az, akit érdekel! 😃


Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése